Nórinak hívnak. Életem legunalmasabb időszakában találkoztam
Istennel. 17 éves voltam ekkor.
Valójában a napjaim teli voltak programmal, mivel sokmindennel foglalkoztam akkoriban. Jártam zeneiskolába, néptáncra (ahol a
zenekarban hegedültem) és ritmikus táncra. Ebből kifolyólag sokszor utaztam
külföldre, különböző fellépésekre. Kívülről egyáltalán nem látszott az életem
unalmasnak, de belülről én már nagyon untam a mindennapjaimat. Mindig azon
gondolkodtam,hogy „csak“ ennyiből állna az élet?! Szórakozás, eszem-iszom,
alvás, felkelés, suli, munka, majd valamikor a meghalás. Nincs ennél értelmesebb
dolog?! Valami?! Bármi?!
Aztán egyik nap osztálytársaimmal összetalálkoztunk
olyan keresztény fiatalokkal, akik elkezdtek nekünk Jézusról, a megtérésről,
Isten szeretetéről beszélni. Megfogott a belőlük áradó Isteni szeretet. De nem
emiatt mondtam el velük a megtérők imáját, hanem mert nem akartam kilógni a
sorból. Ugyanis az ott lévő összes osztálytársam meg akart térni, és hogy ne
kössenek belém, én is elmondtam.
Gondoltam, úgy is marad majd minden a régiben.
De Isten minden kimondott imánkat komolyan veszi. Hát én ezt akkor még nem
tudtam... Még aznap este megtörtént életem első hitpróbája. A házba, ahol
akkoriban laktam, nem tudtam bemenni. Kulcs nem volt nálam, a házinénit nem
tudtam felzörgetni, a falon pedig nem tudtam átmászni... Próbálkoztam ezzel
nagyon sokáig. Kezdtem megijedni, mert későre járt már az idő. Eszembe jutott,
hogy egy-két órával azelőtt tértem meg, hát próbára teszem Istent. Imádkoztam,
hogy segítsen bejutni a házba. Amint befejeztem a mondatot, az utca sarkán
megjelent egy nagy kutya.
A következő, amire emlékszem, az volt, hogy a
szobámban találtam magam, ami úgyszintén be volt zárva. Hogy hogyan kerültem
oda, azt nem tudom, de egyet tudok: ISTEN LÉTEZIK. Életemnek értelme lett.
A misszió az életemnek egy nagyon fontos állomása. És az a vágyam, hogy általa még jobban megismerjem Istent.