Mártinak hívnak. 1998-ban találkoztam először Istennel. Kaptam egy bibliát és egy dicsőítő kazettát. Elkezdtem olvasni és úgy éreztem, hogy ez kell nekem. Úgy szívtam magamba az egészet, mint egy szivacs. Két év múlva azonban elfordultam az Úrtól, a magam útját kezdtem el járni. Akkor még nem értettem igazán, hogy mekkora szeretetben és kegyelemben részesültem azzal, hogy találkoztam Istennel.
Négy év telt el, mire eljutottam odáig, hogy felfogjam, hogy az én helyem Isten mellett van, de akkora már nagyon mélyre csúsztam. Sok minden történt, ami elkeserített. Nappal olyan voltam, mint egy érzéketlen zombi. Gépiesen végeztem a munkámat, a körülöttem zajló dolgokra annyi volt a reakcióm, hogy ha valami rossz történt, akármi, akkor a válaszom annyi volt: szar ügy. Éjszaka viszont, ordítani tudtam volna a fájdalomtól és a tehetetlenségtől. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy Istenem segíts, nem bírom tovább. Gondoltam, leiszom magam, addig sem kell gondolkodni, de azért a sűrű ködben mindig felderengett bennem, hogy ez nem megoldás. Maradt hát a nappal-éjszaka kálvária.
Úgy gondoltam, hogy nekem végem, nincs visszaút, mert olyan bűnös vagyok, számomra nincs bocsánat. Elhittem ezt a hazugságot. Végül az Úr megmutatta, hogy ő soha nem hagyott el engem.
Moziba szerettem volna menni aznap, de helyette az Urat találtam meg. Találkoztam két lánnyal a bevásárlóközpontban, akik épp útbaigazítottak egy külföldi csapatot. Az egyik lányon egy póló volt, a hátán „Jézus hadserege” felirattal. Határozottan éreztem, hogy oda kell mennem hozzájuk, de felmerült bennem, hogy hülyének fognak nézni. Addig-addig kerülgettem őket, míg a végén csak odamentem. Váltottunk pár szót, majd meghívtak a gyülekezetbe, ahova az egyik lány járt. Telefonszámot cseréltünk és ennyi... Két hét eltelt, de én nem voltam képes felhívni őket, ezért ők hívtak engem. Szó szerint becipeltek a gyülekezetbe.
Isten pedig elkezdte a „rehabilitációs” munkáját. Szeretettel és irgalommal vett körül. Megtapasztaltam, hogy Ő hűséges, ha mi hűtlenek vagyunk is (2Tim 2, 13). Hálás vagyok az Úrnak, hogy megbocsátott, helyreállított. Soha többé nem akarom azt az életet élni, ahonnét kihozott. Jó az Úr, örökké tart szeretete (Zsoltárok 100, 5).
A misszió lehetőséget ad számomra, hogy azt, amit Istentől kaptam, továbbadjam másoknak: mindazt a szeretetet és törődést, amit Tőle kapok. A másik pedig, hogy miközben együtt szolgálunk, rengeteget tanulok Istenről – az Úrtól Magától és a többiektől is. Fantasztikus látni, ahogy Isten megváltoztatja emberek életét, ahogy azt az enyémmel is tette. Arra hívott el bennünket, hogy hirdessük ezt a csodát, és hogy részesei legyünk az Ő munkájának. Őt szolgálni, ez az igazi élet. Biztos lehetsz benne, ha Istennel jársz, Vele nem lesznek unalmasak a hétköznapok. Minden dicsőség az Övé!