Kollár Lászlóné Anna vagyok, 1957. január 4-én születtem Inárcson. Édesanyám keresztényként nevelt fel, nagyon példamutató életet élt, és amit megtanultam tőle, az az volt, hogy az embereket szeretni kell, mert Isten is ezt teszi. Mindig azt láttam az anyukámtól, hogy megosztotta az utolsó falat kenyerét is a szegényekkel. Gyermekként szerettem olvasni a Bibliát, különösen a Zsoltárokat. Hatalmas áldásként éltem meg azt, ahogyan Isten szólt hozzám az igéken keresztül – úgy éreztem, hogy velem beszélget! Tinédzser voltam, 16 éves, amikor meghalt az édesapám. Ekkor tértem meg teljes szívemből, átadtam az életemet, és az életem egy más fordulatot vett.

Csecsemő- és gyermekápoló iskolát végeztem el, és az Amerikai úti Idegsebészet intenzív osztályán dolgoztam. Itt láttam a legtöbb nyomorúságot életemben. Itt éreztem először, hogy az ember mennyire múlandó, hiába tesznek meg mindent az orvosok. A halál mindennapos dolog volt. Emlékszem egy kislányra, aki hosszú hónapokon keresztül kómában volt, mert szánkózott és felborult vele. Én mindennap ott voltam, és láttam az édesanyját, ahogyan szenved a kislánya állapota miatt. Egyik nap Isten igéjében olvastam, hogy ha betegekre tesszük kezeiket, meggyógyulnak. Én is így tettem: odamentem a kislány ágyához, és imádkoztam érte a Jézus nevében, és éreztem, ahogyan Isten szeretete átöleli ezt a leánykát.

Szerettem, amikor az embereknek beszélhettem Isten szeretetéről, a megváltásról, és azt tapasztaltam, hogy az emberek szívesen hallgatják, ahogyan bizonyságot teszek nekik, és ez mindig bátorrá tett engem.

1987. márciusában házasodtam meg, és ezután még több feladatom lett, de szeretem ezt az életmódot. A
férjemmel megbeszéltük, hogy gyerekeket hozunk ki az intézetből, mert ezzel is engedelmeskedni akartunk Istennek, aki elhívott minket az elhagyott gyerekek felé való szolgálatra. Így hosszú évek óta ezt a szolgálatot végezzük az Úr segítségével: eddig 25 gyermeket neveltünk fel.

A gyülekezetünkben, az inárcsi Pünkösdi Újszövetség gyülekezetében a férjemmel együtt végezzük a diakóniai szolgálatot. Három saját fiúgyermekünk van, és egy leány, akit örökbe fogadtunk.

A vajdasági missziós munkával úgy kerültünk kapcsolatba, hogy a lányunk, Rita Afrikában missziózott, majd megismerkedett a Muzslai családdal, és elkezdett velük szolgálni. Ő mondogatta mindig: “Anya, gyere te is velünk, meglátod, milyen hatalmas áldást fogsz megtapasztalni!„ Én meg azt válaszoltam, hogy “Nagyon szívesen segítek nekik„ – így kezdődött el ez a szolgálat az életemben. Kértem én is az Urat, hogy mutassa meg nekem, mi az Ő akarata ezzel kapcsolatban. Nem is kellett sokat várni a válaszra, ami így hangzott: “Te már eddig is az én munkámat végezted, és most Én megbízlak téged, hogy szolgálj azok felé, akik a missziómunkát végzik: forgolódj közöttük, szolgálj feléjük, kényeztesd őket, mert nem könnyű feladatot végeznek, szükségük van rád.„ Én azt válaszoltam: “Uram, ha Te ezt akarod, akkor én nagyon szívesen fogok körülöttük forgolódni.„

Szeretem az embereket, mert Isten második legfontosabb parancsolata ez: SZERESD EMBERTÁRSADAT, MINT MAGADAT!!!! Úgy látom, nekem mindenek előtt Istennek kell engedelmeskedni. És én ezt akarom tenni!!!

Az Úr áldjon téged!

Annus